3 olyan ember, akire emlékszem, és akikre emlékezni is szeretnék. Meghatározóak voltatok az életemben, és ezt köszönöm Nektek!

1. emlékszem Rád: 
Amikor megismertelek, egy nagyon részeges este volt, Rock Café-ban. Furcsa voltál. :) Mindenki kedvelt, és csak úgy sugárzott Rólad a kedvesség, a szeretet, és a csupa pozitív tulajdonság. Persze azt leszámítva, hogy eléggé be voltál csípve... :) Aznap este össze is jöttünk. A párom lettél, és ezáltal része az életemnek (a mai napig), habár ekkor erről még sejtelmem sem volt. Nem volt hosszú életre ítélve a kapcsolatunk, de számomra nagyon is jelentős volt. Megleltem Benned egy csodálatos barátot, akivel teljességében ki lehetett élni az életet. Erre tanítottál meg. Arra, hogy az élet túl rövid, és így minden egyes pillanatát ki kell élvezni, mert az a perc már sosem jön el újra. Köszönöm Neked! :)

2. emlékszem Rád
Hát, Téged már "ismertelek" több, mint 1 éve, mikor először jöttél velünk korcsulni egy kocsmába. Valójában egy kellően ripacs embert láttam Benned először, aki elvárta, hogy tiszteljék az emberek, még akkor is, ha erre semmi okot nem adtál. Ma már tudom, hogy ez valóban így van, de a mondat pozitív értelmében... Akkor még nem ezt láttam Benned. Viszont történt valami. (Itt meg kell jegyeznem, hogy hihetetlen mód gyűlölöm, ha a társaságban megszólal valakinek a telefonja, és az a személy nekiáll beszélgetni.) Veled is ez történt. Megcsörrent a Pedigréfonod, és abban a pillanatban történt valami! Nem is egy, hanem egyszerre 2 dolog.
1: Kinyomtad az illetőt, hogy ne zavarjon.
2: Meghallottam a csengőhangodat. Abban a percben valami megpattant bennem (a jó értelemben).
Csak annyit kérdeztem: "Milyen csengőhangod van?"
Mire Te: "Kowalsky meg a Vega."
"Jó, de mi ez???"
"Mint kés a vajban..."
"Tudom! De miért szól ez Neked?"
Itt változott meg minden. Már nem egy magamutogató fajankót láttam Benned, hanem egy olyan személyt, aki értékelni tudja azokat a Csodákat, amiket Kowalsky alkot. Órákon, heteken, hónapokon, és a vicc, hogy éveken át beszélgettünk Kowáról, a művészetekről, irodalomról, filmekről, az életről, és mindenről, ami épp eszünkbe jutott. És ahogy telt az idő, egyre magasabbra szálltam azzal a buborékkal, amivel hittem, hogy mi ketten repülünk. Sajnos ez a hab-gömb csak az én fejemben létezett... De c'est la vie! :) Sokat tanultam Tőled! (Végül is volt rá 5 évem... :) ) Megtanultam, hogy ne engedjem magam a sárba tiporni (ebből kellett volna még pár óra...), meg azt, hogy az ember mutathat egy álarcot a külvilágnak, de mégis lesznek, akik átlátnak ezen az álcán (vagy azért, mert te magad engeded, hogy önmagadnak lássanak, vagy azért, mert már nem tudod tartani a távolságot tőlük). Azt is megtanultam, hogy sose adjam fel az álmaimat. Ellenben ha minden összeesküszik ellenünk, akkor váltsunk át egy másik álomra! :) És még annyi minden mást! Kicsit olyan voltál az életben, mint egy mentor. Egy szellemi vezető, aki szitkozódva, ordítozva, csapkodva mutatja a labirintusból kivezető utat... :)
A lényeg, hogy nagyon hálás vagyok Neked, amiért a Barátomnak nevezhetlek, mert egy igencsak mérvadó ember voltál az életemben, aki sokat segített abban, hogy rátaláljak önmagamra. Köszönöm!

3. emlékszem Rád
Nos, Téged ismerlek a legrövidebb ideje, és Te vagy az az ember, akivel csupán néhány órát beszélgettem, mégis sokszor olyan, mintha ezer+egy éve ismernélek. Valahogy az első beszélgetésünk óta olyan érzésem van, mintha mindig is a lelkem egy része lettél volna. Ami megvallom, tök fura! :) Az (eddigi) egyetlen olyan ember vagy az életemben, akiről az első perctől kezdve, hogy a közelemben voltál, csak úgy sugárzott valamiféle megnyugtató, egyedi csoda. Ami olyan, mint egy szivárvány... (És ez tudod, hogy mit jelent nekem.) Az első fél évben csupán egy csoporttárs voltál, majd egy szerencsés véletlen egy fantasztikus közösségbe kevert Veled, mégpedig a Bábosok Körébe. :) Megvallom őszintén, nem emlékszem rá, hogy beszéltünk-e valaha, valamit ama bizonyos este előtt, amikor a költöztető csapattal ittunk együtt. Nem is lényeges igazán, mert akkor éreztem azt először, hogy ismerlek valahonnan. Nem tudom a mai napig sem, hogy honnan, és hogyan, de emlékszem Rád. Valahol, a bensőmben, a lelkem mélyén. Tudom, bolond vagyok, de no para, majd szedek rá valami gyógyszert! :D Ám minden hiába, akkor is ezt érzem. A probléma akkor kezdődött, amikor felizzott bennem egyfajta lángolás Irántad, ami hasonlított ahhoz az érzéshez, amit 2. emlékszem Rád iránt éreztem. Ettől borzasztóan megrémültem, és eltaszítottalak magamtól. Mindezek ellenére, hiszem, és érzem, hogy a mi kis közös könyvecsként még nem zárult le. Hiszem, hogy a barátságunknak lesz valamilyen folytatása, és egy fantasztikus történetet fogunk együtt létrehozni, főleg így, hogy a romantikus vonal kimarad ebből a naplóból... :)

 Ez már nem csak az a bizonyos változás. Ez már egy enyhébb depresszió, és a magány eluralkodó érzése. Nem az, hogy nincs körülöttem elég ember, akit szeretnék, de nagyon NAGYON hiányzik az, hogy nincsen mellettem valaki, akit teljes szívvel szerethetnék. Túl régen volt párkapcsolatom, és érzem, ahogy gyűlik a szívemben az a rengeteg feldogozatlan, kiadatlan érzelem. Nem értem, hogy miért van ez. Illetve de, tudom. Az elmúlt években mindig valaki olyanba zúgtam, vagy szerettem bele, aki irántam nem érzett semmit, vagy legalábbis nem eleget ahhoz, hogy kapcsolatot vállaljon fel velem. Habár sokszor megértem őket... És közben mégsem. Tudom, és érzem, hogy van bennem (mélyen eltemetve) egy valaki, aki különb, mint a legtöbb lény a Földön. Csak sajnos ez a valaki tényleg el van temetve. Azt hittem, hogy Neked meg tudom mutatni, de amikor megtettem efelé egy lépést, Te fel sem fogtad. Nem érezted a különbséget, pedig nekem olyan volt, mintha felvágtam volna magam, és a belső szerveimet adnám éppen a kezedbe. 
És most megint azt érzem, hogy feleslegesen tettem magam ronccsá egy olyan személy miatt, Miattad, aki szíve szerint a fél mérföldes távot tartaná tőlem. Tudod mit?! Tartsd! Nem fogok többé belemászni másnak az életébe. Elég volt. Sőt, sok is!
Már csak a lakatok hiányoznak, amikkel körül tudom zárni a szívem, hogy többé ne legyen mit összetörni. Na de ezen ne múljon! :)

Valami változik. Nem tudom még, hogy mi, de minden egyes sejtemmel érzem, hogy valamilyen furcsa, egyáltalán nem várt változás küszöbén állok. És érzem azt is, hogy rettegek ettől. Nem azért, mert úgy hiszem, hogy rossz dolog fog történni, de egész eddigi életemben fanatikusan ragaszkodtam az állandóhoz, és mindig aggódtam a változások miatt. Most, hogy úgy érzem, hogy valami nagy dolog van készülőben, újra elhatalmasodott rajtam a félelem. Ez azért szórakoztató is kissé, hiszen magába foglalja azt is, hogy esetleg valami csodálatos, varázslatos történéstől ráz ki a hideg minden egyes pillanatban.
Persze az is lehet, hogy csak feléltem a mostanra elraktározott összes energiámat, és most azért érzem azt, hogy alig kapok levegőt, mert előre látom, hogy nem lesz miből mosolyognom. Pedig annyira akarok! Az utóbbi hetekben boldognak éreztem magam. Vagy ha nem is boldognak, de legalább nem éreztem magam boldogtalannak sem. És ha kicsit rosszabb is volt a kedvem, nem hagytam, hogy ezt bárki meglássa rajtam. Mosolyogtam, és szeretettel fordultam az emberek felé, mert nem is olyan régen rádöbbentem, hogy ha nem engedem, hogy eluralkodjon az arcomon a bánat, a félelem, vagy a fájdalom, akkor sokkal hamarabb megszűnik a szívemben is az a bizonyos negatív érzés. Most viszont nem érzem magamban az erőt, hogy kívül boldog legyek. Olyan, mintha minden elégedettséget kiszopolyoztak volna belőlem, és most azért fájna a szívem, mert kong az ürességtől. Tudom, hogy össze fogom szedni magam, csak azt nem tudom, hogy ez mikorra sikerül. Remélem mielőbb, mert nagyon nem szeretem, ha azt kell látnom a tükörben, hogy egy savanyú, élettelen, üres test néz vissza rám. :) 

Iszonyúan fura élményben volt ma reggel részem, és gondoltam gyorsan levésem ide... :)
Szóval eléggé későn feküdtem le, állati fáradtan, és aggódva, mert még sehol sem tartok azzal a beadandóval, amit holnap le kell adnom. Mindegy, lényeg a lényeg, hogy nem a legjobb formában történt a lefekvés. Nem állítottam be ébresztőt magamnak, mert anyumnak volt szüksége az én telefonom ébresztőjére is, hogy ő tuti ne aludjon el. Tehát teljesen bizonytalan voltam benne éjjel, az ágyban fekve, hogy felkelek-e mondjuk még délután 3 előtt, és ha nem, akkor lesz-e időm még befejezni azt a nyamvadt beadandót. 
Erre aztán úgy aludtam, mint akit lelőttek. Nem emlékszem, hogy felkeltem volna máskor, csak akkor amikor anyum elment hajnalban, és adott egy puszit, meg szép napot kívánt. Ezt követően is visszazuhantam egy eléggé mély alvásba. Aludtam olyan 7-8 órát, amikor is arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. Mindegy, hogy ki hívott és miért, mert nem volt egy hosszú beszélgetés, így még félálomban tettem le a telefont. Na, és most jön a fura. Ahogy feküdtem ezt követően az ágyban, és próbáltam rájönni, hogy mi is van körülöttem, meg próbáltam magamhoz térni, úgy éreztem magam, mintha egy életet aludtam volna. Nem az időtartamra hosszúságára gondolok, hanem arra, hogy tényleg olyan érzés kerített a hatalmába, mintha az egész eddigi életemet végigaludtam volna. Nagyon különös érzés, és most érzem, hogy az agyam egyik pillanatban a régészeti lelőhelyek angol szövegeire gondol, majd a következő pillanatban azon agyalok, hogy vajon mit jelent ez az érzés. Tényleg csak végigaludtam az eddigi életemet, és most ébredtem fel igazán? És ha igen, akkor mi történt tegnap, vagy most éjjel, ami miatt most felébredhettem?
 

Na, most sajnos nincs időm tovább filózni ezen (legalábbis nem leírva azt), mert nagyon sok dolgom van. 
Abban azonban biztos vagyok, hogy megváltozott valami. Csak még azt nem tudom, hogy mi. :)

Nos, végre itt egy bejegyzés, ami nem a vizsgaidőszakról, vagy a költözködésről szól! :D

Mint a legtöbben a csoportomból, én is próbálom kellően kiélvezni, hogy végre vége van a vizsgaidőszaknak, így neki is álltam olvasni olyan könyveket, amiknek nincs közük a sulihoz. :)

Az első ilyen David Safier: Pocsék karma című könyve.
Rövid tartalom:
Kim Lange tévébemondónő életének legpocsékabb napján megnyeri a Német Televízió Díját, majd egy orosz űrállomásról levált roncs a halálát okozza.
A túlvilágon a fejére olvassák bűneit: elhanyagolta a lányát, megcsalta a férjét, túl sok rossz karmát gyűjtött be élete során, így megértésre nem számíthat. Büntetésül hangyaként születik újjá, és hogy felküzdje magát a reinkarnációs létrán, egy nagy adag jó karmára lesz szüksége...

Szerintem nagyon jó könyv! Pont olyan, amilyennek lennie kell. Szórakoztató, elgondolkodtató, stílusos. :)

Mivel a rövid tartalom alapján én nem biztos, hogy elolvasnám ezt a művet, így megosztom Veletek néhány kedvenc részemet a könyvből.
Íme:
"Tudtam, hogy Nina valóban képes lesz boldoggá tenni a családját.
Emberként nekem is megvolt rá az esélyem.
Elpazaroltam az életemet.
Ennél a kegyetlen felismerésnél förtelmes zajt hallottam. Krrrk.

Na jó, nem igazi krrrk volt, de hogyan írhatnám le azt a hangot, amellyel egy szív összetörik?
Talán így: ez a létező legborzasztóbb zörej.
És a legbrutálisabb fájdalom.
Halálos fájdalom."

Azért szeretem nagyon ezt a leírást, mert igen pontosnak vélem. Emlékszem erre az érzésre a saját életemből, és tényleg ilyen. Egy nagy krrrk. Az ember érzi, hogy valahol a bordái mögött még ott van a szíve, de már nem egy szív, hanem annak a sok kis különálló darabja, amiről nem lehet tudni, hogy lesz-e még valaha ismét egy egész. És pokoli fájdalommal jár. Talán nem a első pillanatban. Ha az ember erős, akkor lehet, hogy csak napok után éri el a kín. De ilyenkor úgy érezzük, hogy azonnal el kell vonulnunk egy sötét, néma szobába, hogy ott a padlón magzati pózba gömbölyödve elszenvedhessük az összetört szívünk minden fájdalmát.

No, ennyit erről, mert nagyon lehangolódtam. :)
Jöjjön inkább egy újabb részlet:
"- Hahó! - kiáltottam fel.
Semmi válasz.
- Hahó!!!
Még mindig semmi válasz.
- Ez itt a nirvána?
Aztán ezt gondoltam: ha ez a nirvána, akkor nem mondhatnám, hogy lenyűgöző.
- Nem, ez nem a nirvána - mondta egy ismerős, jóságos hang. Oldalra néztem: Buddha állt mellettem. Emberi formában. Egy végtelenül kövér ember formájában. Esztétikai érzékemnek jót tett volna, ha felvesz magára valamit.
Főleg alul.
- Ha ez itt nem a nirvána - kérdeztem, miközben próbáltam a tekintetemmel elkerülni a köldöke alatti területet - akkor micsoda?
- Nos - válaszolta Buddha - ez a nirvána előudvara.
- Aha - mondtam azzal a tipikus ahával, amivel tulajdonképpen azt akarjuk mondani, hogy fogalmunk sincs róla, miről beszél a másik.
Buddha ismét áldott mosolyra húzta a száját, és most már biztos voltam benne, hogy roppantul élvezi a mindent tudó bölcs szerepét.
- Itt beszélek az emberekkel, mielőtt a nirvánába jutnak.
- Most már a nirvánába jutok?
Buddha bólintott.
- De hát még nem vagyok megbékélt, nyugodt ember. Nem élek harmóniában a világgal, nem szeretem az összes embert a tulajdonságaiktól függetlenül.
- A jó karma gyűjtésénél csupán az a feladat, hogy segíts másokon. Te pedig ezt tetted.
- De nem voltam éppen Teréz anya... - mondtam.
- Ezt nem tudom megítélni. Teréz anyáért másvalaki volt felelős - jegyezte meg Buddha.
A gondolataim hatalmas kérdőjellé álltak össze a fejemben.
- A halál utáni életet meglehetősen differenciáltan kezeljük - magyarázta Buddha. - A hívő keresztények lelkéért Jézus felelős, az iszlám hívőkért Mohamed és így tovább.
- És így tovább...? - kérdeztem értetlenül.
- Nos, aki például Odinban, a skandináv istenben hisz, az a Walhalla nevű helyre jut.
- Ki hisz manapság még Odinban?
- Kevesen. És hidd el, Odin rendesen el is van keseredve.
Elképzeltem, ahogy Odin az asztal mellett a vacsoránál panaszkodik Jézusnak és Buddhának, és azon rágódik, felfogadjon-e egy PR-tanácsadót, aki kicsit felturbózza a benne való hitet..
- Mindenki azt az életet kapja a halál után, amiben azelőtt hitt - tette hozzá a dagadt, pucér Buddha.
Úgy éreztem, ez igazságos rendszer.
Csak egy bökkenő volt: - Én sosem hittem a nirvánában. Akkor miért vagyok itt?
- Nem csak azokért a lelkekért vagyok felelős, akik hittek a buddhizmusban, hanem azokért is, akik semmiben sem hittek - válaszolta Buddha.
- És miért?
- Mert én vagyok az egyetlen, akinél a hitetlenek nem kapnak büntetést a hitetlenségükért.
Ez logikusan hangzott. Ha Buddha törődik a vallás nélküliekkel, akkor a többi vallásalapító nem kerül abba a kellemetlen helyzetbe, hogy elítélje a hitetlen lelkeket."

Nos, azt hiszem, hogy akit érdekel a téma, és szeretne a reinkarnációról könnyed, szórakoztató stílusban olvasni, az meg fogja találni ezt a könyvet.
Az biztos, hogy én nagyon élveztem, és szívemmel ajánlom Mindenkinek.

Hát, most mennem kell, de fogok még írni ilyen könyvajánlókat. Maximum senki nem olvassa el. :D De hát nem is az a lényeg. Így legalább én fogok rá emlékezni, hogy melyik könyvről mi is volt a véleményem... :D

Sziasztok, és legyen boldog a napotok, hetetek, hónapotok!

Ui.: Kérlek mosolyogjatok! :D Nektek nem kerül semmibe, de annak, aki kapja, lehet hogy az menti meg az adott napját. És ha kicsit bátrabbak vagytok, akkor öleljétek meg azokat az embereket, akik fontosak Nektek! Akár minden nap többször is. Sajnos sosem tudhatjuk, hogy meddig van erre lehetőségünk. És amúgy is! Olyan jól esik megölelni valakit, és érezni, ahogy a szeretet áramlik, és mind a ketten mosolyogva, sokkal jobb kedvűen mentek tovább. :D

 Ma csodaszép nap van! :D
Olyan igazi szivárványos, egyszarvús, királylányos. :D
Nem tudom, hogy miért, de valószínűleg nem is számít, és nincs is különösebb oka.
Ez benne a legszebb! :)

Amúgy egyre gyakrabban van ilyen ok nélkül boldog kedvem. Bár ez a mai kitűnően nagyon jó. :D
Sok emberrel beszélgettem mostanában ilyen hangulatban, és tök fura, hogy majdnem mind úgy tekintettek rám, mintha gyogyós lennék, csak azért, mert minden ok nélkül boldog vagyok. 
Na de miért kéne magyarázat rá? Az bezzeg nem furcsa, ha az ember boldogtalan, elégedetlen, vagy csak szimplán "kabbe a f*szom" hangulatban van.

Hogy lehetne az emberek arcára visszahozni a mosolyt? (Gondolok itt arra, hogy ne üljünk már ennyire fapofával a metrón!)
Találtam erre régebben egy igazán jó próbálkozást. Békés Itala kiadott egy könyvet Olvasd a buszon! címmel, ami vicces történeteket tartalmazott. Nagyon egyszerű céllal írta meg ezt a művet. Abban bízott, hogy ha a könyvét a tömegközlekedési járműveken olvasva mosolyogni, esetleg nevetni kezd az olvasó, akkor talán ez hatással lesz a körülötte levő többi utasra is, és az ő arcukra is mosolyt csal majd. 
Hát, az ötlet szerintem nagyon jó, a megvalósítás sajnos kevésbé. Számomra a könyv igen nagy része csupán bugyuta történetek gyűjteménye volt, amitől csak a fájdalom érzése ült ki az arcomra, amiért a fejemet vertem az adott jármű üvegébe...
Volt azonban néhány leírás, amitől valóban elvigyorodtam, vagy akár kuncogtam is, de csupán néhány alkalommal követte a példámat valaki a velem együtt utazók közül. Megjegyzem, hogy amikor Rejtő-t olvastam a buszon, és hallotta valamelyik utas, hogy kacarászok, akkor volt, aki megnézte, hogy mit is olvasok, és amikor meglátta az írót, akkor ő is elmosolyodott. Szóval azért volt jó élményben is részem. :)

Talán ezeket a humoros story-kat inkább szórólap formájában kellene osztogatni a metrólejárókban, villamos-,buszmegállókban. A metropol-os lányokkal szemben megállni reggelente, és kék, zöld, sárga és mindenféle színű papírokra nyomtatott poénos beszólásokat, vicces eseményeket, vicceket kellene osztogatni a sok besavanyodott embernek. :) Én tuti örülnék neki! :D
Bár azért elgondolkozom: Vajon csak a szemetet termelnénk ezzel az akcióval, vagy beválna a dolog, és vidámabb lenne a város?

 Nagyon furcsa megint suliba járni. :) És nem is olyan egyszerű visszaszoktatni az agyamat arra, hogy most megint naponta meg kellene jegyeznie egy csomó olyan információt, amikhez hasonlóval eddig még sosem találkozott. Gondolok itt magára a buddhizmusra, vagy csak a "vallásra", és persze a japán nyelvre. Igaz, azzal már találkozott, de évek óta nem tanult már idegen szavakat és nyelvtanokat, főleg nem ilyen őrült mennyiségben, mint jelenleg. Amúgy az óráknak kb a fele nagyon is érdekel, szóval az nem vészes, de a másik fele eléggé kikészít néha. Példának elmondanám azt, hogy én szörnyen rossz alvó vagyok, és szinte semmilyen zaj mellett nem tudok elaludni, beszéd mellett meg aztán végképp nem. Ehhez képest most van néhány előadásom, amiken rendszeresen elalszom. Múlt héten éppen felhorkantottam az egyik ilyen órám végén, és arra ébredtem, hogy röhögnek körülöttem az emberek... Ez amúgy nem nagyon tetszik. Régen is volt azért olyan, hogy nagyon nem izgatott a tananyag, de ilyen bunkóságra még sosem vetemedtem. Pedig nem is alszom olyan keveset...
No mindegy. Szóval ezek az előadások nem olyan jók, de a többi! Teljesen kész vagyok néha! :) Olyan, amikor hallgatom ezeket az előadókat és a válaszaikat, mintha a legtöbb dolgot egész életemben tudtam volna, csak valahogy nem tudtam volna kimondani azokat. De nem is csak kimondani, hanem még megfogalmazni sem saját magamnak. Olyan, mintha mindaz, amit mondanak benne lenne a fejemben, csak éppen a kecsuák nyelvén, és ezek a tanárok lennének a fordítógépek. 
Hát, ez elég hülyén hangzik, de akkor is ezt érzem. 
Van a héten 3x reggel meditációnk is, amik meg sokszor tök kellemesek. Néha meg nem. Attól függ, hogy mennyire van épp tele a fejem. (Ezért is írok most, ahelyett, hogy tanulnék. Ahogy lejegyzem ezeket a gondolatokat, érzem, hogy ürül ki a fejem. Már 11% üres... :D ) Az a baj, hogy nem tudom magam eléggé elengedni. Volt olyan, hogy elkezdtem érezni azt az ürességet, ami jól el van bújva a gondolatok mögött, és amit meg kell találjak, de amikor már szinte teljesen kiürült a tudatom, akkor fogta magát az agyam, és visszarántott. Nem baj, majd ha eleget gyakorolom, akkor menni fog. Tudom! 
Na, mindjárt jön egy kis leírás a sulis arcokról. :)

 2011. július-augusztus-szeptember

 Megjegyzés: Ez csupán egy kb. 1 éves írás, amit kissé illuminált állapotban sikerült megalkotnom... :)

"Mindig is írni akartam, de sosem gondoltam volna, hogy épp a saját életem fogja az első könyvötletem témáját nyújtani.

Mi vagyok én? Egy csalfa, kamuzós, többarcú semmi.
Volt egy pletyka, ami 15 éves koromban elterjedt rólam, és egészen mostanáig követett. Nem, ez így nem igaz. A sok év alatt lassan már én magam is elhittem, hogy megtörtént ez az egész, és már nem követett, hanem szinte én vittem magammal. Egy sötét történet, ami megváltoztatta az életemet. Egy história, amit ha sokat emlegetsz magadban, könnyen "valósággá" válhat.
Teljesen szokványos tinédzser voltam. Pasik, barátnők, bulik, pasik, pletykák, suli, pasik... Erről szólt az élet. Vagy mégsem? Nem. Én más voltam. Ez először abból tűnt fel, hogy a suliban jobban megértettem magam a tanáraimmal, mint a korombeliekkel. Szívesebben is töltöttem az időmet velük. A nálam idősebbek gondolatai, mondandója jobban lefoglalt, mint a velem egykorúak beszédtémái. Sokkalta jobban felcsigáztak a komoly témák, a jó könyvek, a világban történő csodák, mint a ki-kivel jár és miért beszélgetések.
Akkor azt mondták a felnőttek, (akiknek adtam a véleményére) hogy sokkal értelmesebb, fejlettebb vagyok, mint a velem egyidősek. Talán ettől el is szálltam kissé.
Aztán jött a sötét tini korszak. A legjobb barátok tömkelege, az ivászat, a kábítószer, a kimaradozás, a szex, és minden más, ami ide illik... Belesüppedtem ebbe a fertőbe, ahonnan aztán nem találtam a kiutat. Innen indult A pletyka. Oké, az emberek szeretik egymást a szájukra venni, és kitalált dolgokat terjeszteni. Ezzel nem lehet mit tenni, de ki lehet olyan elveszett, vagy gyenge vagy nem tudom mi rajtam kívül, hogy egy idő után szinte emlékszik rá, hogy az a bizonyos dolog tényleg meg is történt? Én ilyen voltam. És így is folytattam. Egy ostoba hazugság miatt egészen elferdült az életem. Sajnos annyira buta voltam, hogy nem vettem észre a saját bűnömet.
Mindig is volt egy fantázia-világom egyszarvúkkal, sellőkkel, vámpírokkal, és hasonló csoda-lényekkel, de ezt mindig igyekeztem elkülöníteni a valóságtól. Hát, megbuktam. Valahogy összecsúszott a két világ, és én nem ismertem fel többé a valót. Ez kicsit még ma is így van. Csak ma már tudom, hogy mi volt az egészben a legnagyobb tévedés. Nem az, hogy mindezt megosztottam valakivel, hanem az, hogy túl későn tettem mindezt. Habár... Mi lett volna, ha előbb mondom el? A barátságunk kezdetén? Nem ugyanez lett volna az utolsó szín? Nem ugyanígy reagáltál volna? De. Csak talán kevesebb, számomra olyan nagyon fontos embert bántottam volna..."

 "Kevés olyan jeles nap van, amelyhez annyi szokás, hiedelem, jóslás, babona kapcsolódna, mind december 13-i, Luca naphoz.

A néphiedelemben kétféle Lucát ismer: a jóságos és a gonosz Lucát. Bár inkább a negatívabb, sötét-Luca-kép az ismertebb. Ami azért is furcsa, mert maga a Luca név jelentése fényhozó, fényben járó.

Luca napját alkalmasnak tartották termékenység varázslására, házasság-, halál- és időjóslásra, vagy bizonyos női munkák tiltására. Például a házhoz érkező első látogatóból a várható állatszaporulatot jósolták meg. Ugyanis, ha Luca reggelén férfi lép a házba, bika fog születni, ha pedig nőlátogató érkezik, üsző.

Luca napját az egész magyar nyelvterületen “gonoszjáró” napnak tartották, ezért mindenütt védekeztek a boszorkányok ellen. Fokhagymával dörzsölték be az állatok fejét, az ólak ajtajára keresztet rajzoltak, hamut szórtak a kapuk elé, lefekvés előtt fokhagymás kenyeret ettek, hogy szagával elriasszák a gonosz szellemeket, és elzárták a seprűket, nehogy azon nyargalásszanak a boszorkányok.

Magyarországon Luca-napon a család minden tagjának sütnek egy lucapogácsát, és egyikbe pénzdarabot rejtenek el. Aki ráharap, szerencsés lesz.  Ismert még a Luca székének elkészítése is.

A Luca-hagyományok eredetét tekintve, 1780-ben említik először egy a keresztény hitre tért szép fiatal leány kapcsán, aki szüzességet fogadott, hogy életét Krisztusnak szentelhesse, majd mártírhalált halt hitéért. Példamutató tisztasága és alázatos élete folytán nevét a fény (lux) szóval is kapcsolatba hozták.

Látható, hogy Luca kapcsán erőteljes a kettősség, hol sötét erőket, gonosz boszorkányokat kapcsolnak hozzá, hol pedig a fényt hozó, példamutató és tisztességes, szeretetteljes oldaláról ismerhetjük meg Lucát. Így van ez, mindennek, amiről ember véleményt alkot. Ugyanaz a történés az egyiknek jó emlékek sorát eleveníti fel, a mások embernek hátborzongató már a puszta gondolat is.

Számomra az a tanulság, hogy nincs jó vagy rossz… tapasztalások vannak, melyeket mi teszünk ilyenné vagy olyanná. Mi választunk tehát, hogy mit szeretnénk megélni, mire szeretnénk emlékezni az életünkből és főleg, hogy mit akarunk megtapasztalni."

(Pozsgai Nikoletta Katalin)

2006, vagy 2007 késő tél

 "Sok ember van, akit szeretünk. A családunk tagjai, a baráti körünk, a haveri társaságunk. Ez mind ide tartozhat. A szerelmünk is ide illik. Ám sokszor esünk abba a hibába, hogy nem tudjuk, kit hogyan szeretünk. Ez a családban általában nem okoz nagy gondot, de a barátaink körében néhány szál néha összekuszálódik. Én nem vagyok egy nagyon pedáns ember, mégis az ismerőseimet szeretem csoportosítani. Vannak azok, akiket csak néha látok, aztán vannak azok, akikkel már beszélgettem néhány szót, aztán jönnek azok, akik már kiérdemlik a haver jelzőt, őket követik a távoli, majd a közeli ismerősök, és a barátok állnak a legfelső helyen. Ez valószínűleg azért van így, mert régen szinte bárki lehetett a barátom. Akkor csak kétféle ember volt a környezetemben: azok, akiket kedveltem, ezek voltak a barátok, és azok, akiket meg nem, ezek voltak azok, akiket kerültem... :)

Közeleg a Valentin-nap. Egyre inkább gyűlölöm ezt a dátumot. Minek a szerelemnek külön napot kiemelni? Ha szeretsz valakit, akkor nem az a fő, hogy minden nap, minden egyes percében szeresd őt?!"

 A bemutatkozást későbbre hagyom, mert most meg kell válaszolnom magamnak ezt a kérdést: Miért is írok? A válasz erre igen egyszerű. Úgy érzem, hogy nem ismerem magam eléggé, és arra gondoltam, hogy ha újra nekiállok írni, akkor talán rájövök, hogy ki is vagyok én igazából. 

Elővettem a régi írásaimat is, amiket még 13-15-18 évesen írtam, és ezekből is lesz talán amit itt meg fogok osztani. Még meglátom. :) Kissé új még nekem ez a blogolás, de remélem, hogy néhány hét alatt újra megtanulok írni.... :D