Ma csodaszép nap van! :D
Olyan igazi szivárványos, egyszarvús, királylányos. :D
Nem tudom, hogy miért, de valószínűleg nem is számít, és nincs is különösebb oka.
Ez benne a legszebb! :)

Amúgy egyre gyakrabban van ilyen ok nélkül boldog kedvem. Bár ez a mai kitűnően nagyon jó. :D
Sok emberrel beszélgettem mostanában ilyen hangulatban, és tök fura, hogy majdnem mind úgy tekintettek rám, mintha gyogyós lennék, csak azért, mert minden ok nélkül boldog vagyok. 
Na de miért kéne magyarázat rá? Az bezzeg nem furcsa, ha az ember boldogtalan, elégedetlen, vagy csak szimplán "kabbe a f*szom" hangulatban van.

Hogy lehetne az emberek arcára visszahozni a mosolyt? (Gondolok itt arra, hogy ne üljünk már ennyire fapofával a metrón!)
Találtam erre régebben egy igazán jó próbálkozást. Békés Itala kiadott egy könyvet Olvasd a buszon! címmel, ami vicces történeteket tartalmazott. Nagyon egyszerű céllal írta meg ezt a művet. Abban bízott, hogy ha a könyvét a tömegközlekedési járműveken olvasva mosolyogni, esetleg nevetni kezd az olvasó, akkor talán ez hatással lesz a körülötte levő többi utasra is, és az ő arcukra is mosolyt csal majd. 
Hát, az ötlet szerintem nagyon jó, a megvalósítás sajnos kevésbé. Számomra a könyv igen nagy része csupán bugyuta történetek gyűjteménye volt, amitől csak a fájdalom érzése ült ki az arcomra, amiért a fejemet vertem az adott jármű üvegébe...
Volt azonban néhány leírás, amitől valóban elvigyorodtam, vagy akár kuncogtam is, de csupán néhány alkalommal követte a példámat valaki a velem együtt utazók közül. Megjegyzem, hogy amikor Rejtő-t olvastam a buszon, és hallotta valamelyik utas, hogy kacarászok, akkor volt, aki megnézte, hogy mit is olvasok, és amikor meglátta az írót, akkor ő is elmosolyodott. Szóval azért volt jó élményben is részem. :)

Talán ezeket a humoros story-kat inkább szórólap formájában kellene osztogatni a metrólejárókban, villamos-,buszmegállókban. A metropol-os lányokkal szemben megállni reggelente, és kék, zöld, sárga és mindenféle színű papírokra nyomtatott poénos beszólásokat, vicces eseményeket, vicceket kellene osztogatni a sok besavanyodott embernek. :) Én tuti örülnék neki! :D
Bár azért elgondolkozom: Vajon csak a szemetet termelnénk ezzel az akcióval, vagy beválna a dolog, és vidámabb lenne a város?

 Nagyon furcsa megint suliba járni. :) És nem is olyan egyszerű visszaszoktatni az agyamat arra, hogy most megint naponta meg kellene jegyeznie egy csomó olyan információt, amikhez hasonlóval eddig még sosem találkozott. Gondolok itt magára a buddhizmusra, vagy csak a "vallásra", és persze a japán nyelvre. Igaz, azzal már találkozott, de évek óta nem tanult már idegen szavakat és nyelvtanokat, főleg nem ilyen őrült mennyiségben, mint jelenleg. Amúgy az óráknak kb a fele nagyon is érdekel, szóval az nem vészes, de a másik fele eléggé kikészít néha. Példának elmondanám azt, hogy én szörnyen rossz alvó vagyok, és szinte semmilyen zaj mellett nem tudok elaludni, beszéd mellett meg aztán végképp nem. Ehhez képest most van néhány előadásom, amiken rendszeresen elalszom. Múlt héten éppen felhorkantottam az egyik ilyen órám végén, és arra ébredtem, hogy röhögnek körülöttem az emberek... Ez amúgy nem nagyon tetszik. Régen is volt azért olyan, hogy nagyon nem izgatott a tananyag, de ilyen bunkóságra még sosem vetemedtem. Pedig nem is alszom olyan keveset...
No mindegy. Szóval ezek az előadások nem olyan jók, de a többi! Teljesen kész vagyok néha! :) Olyan, amikor hallgatom ezeket az előadókat és a válaszaikat, mintha a legtöbb dolgot egész életemben tudtam volna, csak valahogy nem tudtam volna kimondani azokat. De nem is csak kimondani, hanem még megfogalmazni sem saját magamnak. Olyan, mintha mindaz, amit mondanak benne lenne a fejemben, csak éppen a kecsuák nyelvén, és ezek a tanárok lennének a fordítógépek. 
Hát, ez elég hülyén hangzik, de akkor is ezt érzem. 
Van a héten 3x reggel meditációnk is, amik meg sokszor tök kellemesek. Néha meg nem. Attól függ, hogy mennyire van épp tele a fejem. (Ezért is írok most, ahelyett, hogy tanulnék. Ahogy lejegyzem ezeket a gondolatokat, érzem, hogy ürül ki a fejem. Már 11% üres... :D ) Az a baj, hogy nem tudom magam eléggé elengedni. Volt olyan, hogy elkezdtem érezni azt az ürességet, ami jól el van bújva a gondolatok mögött, és amit meg kell találjak, de amikor már szinte teljesen kiürült a tudatom, akkor fogta magát az agyam, és visszarántott. Nem baj, majd ha eleget gyakorolom, akkor menni fog. Tudom! 
Na, mindjárt jön egy kis leírás a sulis arcokról. :)

 2011. július-augusztus-szeptember

 Megjegyzés: Ez csupán egy kb. 1 éves írás, amit kissé illuminált állapotban sikerült megalkotnom... :)

"Mindig is írni akartam, de sosem gondoltam volna, hogy épp a saját életem fogja az első könyvötletem témáját nyújtani.

Mi vagyok én? Egy csalfa, kamuzós, többarcú semmi.
Volt egy pletyka, ami 15 éves koromban elterjedt rólam, és egészen mostanáig követett. Nem, ez így nem igaz. A sok év alatt lassan már én magam is elhittem, hogy megtörtént ez az egész, és már nem követett, hanem szinte én vittem magammal. Egy sötét történet, ami megváltoztatta az életemet. Egy história, amit ha sokat emlegetsz magadban, könnyen "valósággá" válhat.
Teljesen szokványos tinédzser voltam. Pasik, barátnők, bulik, pasik, pletykák, suli, pasik... Erről szólt az élet. Vagy mégsem? Nem. Én más voltam. Ez először abból tűnt fel, hogy a suliban jobban megértettem magam a tanáraimmal, mint a korombeliekkel. Szívesebben is töltöttem az időmet velük. A nálam idősebbek gondolatai, mondandója jobban lefoglalt, mint a velem egykorúak beszédtémái. Sokkalta jobban felcsigáztak a komoly témák, a jó könyvek, a világban történő csodák, mint a ki-kivel jár és miért beszélgetések.
Akkor azt mondták a felnőttek, (akiknek adtam a véleményére) hogy sokkal értelmesebb, fejlettebb vagyok, mint a velem egyidősek. Talán ettől el is szálltam kissé.
Aztán jött a sötét tini korszak. A legjobb barátok tömkelege, az ivászat, a kábítószer, a kimaradozás, a szex, és minden más, ami ide illik... Belesüppedtem ebbe a fertőbe, ahonnan aztán nem találtam a kiutat. Innen indult A pletyka. Oké, az emberek szeretik egymást a szájukra venni, és kitalált dolgokat terjeszteni. Ezzel nem lehet mit tenni, de ki lehet olyan elveszett, vagy gyenge vagy nem tudom mi rajtam kívül, hogy egy idő után szinte emlékszik rá, hogy az a bizonyos dolog tényleg meg is történt? Én ilyen voltam. És így is folytattam. Egy ostoba hazugság miatt egészen elferdült az életem. Sajnos annyira buta voltam, hogy nem vettem észre a saját bűnömet.
Mindig is volt egy fantázia-világom egyszarvúkkal, sellőkkel, vámpírokkal, és hasonló csoda-lényekkel, de ezt mindig igyekeztem elkülöníteni a valóságtól. Hát, megbuktam. Valahogy összecsúszott a két világ, és én nem ismertem fel többé a valót. Ez kicsit még ma is így van. Csak ma már tudom, hogy mi volt az egészben a legnagyobb tévedés. Nem az, hogy mindezt megosztottam valakivel, hanem az, hogy túl későn tettem mindezt. Habár... Mi lett volna, ha előbb mondom el? A barátságunk kezdetén? Nem ugyanez lett volna az utolsó szín? Nem ugyanígy reagáltál volna? De. Csak talán kevesebb, számomra olyan nagyon fontos embert bántottam volna..."

 "Kevés olyan jeles nap van, amelyhez annyi szokás, hiedelem, jóslás, babona kapcsolódna, mind december 13-i, Luca naphoz.

A néphiedelemben kétféle Lucát ismer: a jóságos és a gonosz Lucát. Bár inkább a negatívabb, sötét-Luca-kép az ismertebb. Ami azért is furcsa, mert maga a Luca név jelentése fényhozó, fényben járó.

Luca napját alkalmasnak tartották termékenység varázslására, házasság-, halál- és időjóslásra, vagy bizonyos női munkák tiltására. Például a házhoz érkező első látogatóból a várható állatszaporulatot jósolták meg. Ugyanis, ha Luca reggelén férfi lép a házba, bika fog születni, ha pedig nőlátogató érkezik, üsző.

Luca napját az egész magyar nyelvterületen “gonoszjáró” napnak tartották, ezért mindenütt védekeztek a boszorkányok ellen. Fokhagymával dörzsölték be az állatok fejét, az ólak ajtajára keresztet rajzoltak, hamut szórtak a kapuk elé, lefekvés előtt fokhagymás kenyeret ettek, hogy szagával elriasszák a gonosz szellemeket, és elzárták a seprűket, nehogy azon nyargalásszanak a boszorkányok.

Magyarországon Luca-napon a család minden tagjának sütnek egy lucapogácsát, és egyikbe pénzdarabot rejtenek el. Aki ráharap, szerencsés lesz.  Ismert még a Luca székének elkészítése is.

A Luca-hagyományok eredetét tekintve, 1780-ben említik először egy a keresztény hitre tért szép fiatal leány kapcsán, aki szüzességet fogadott, hogy életét Krisztusnak szentelhesse, majd mártírhalált halt hitéért. Példamutató tisztasága és alázatos élete folytán nevét a fény (lux) szóval is kapcsolatba hozták.

Látható, hogy Luca kapcsán erőteljes a kettősség, hol sötét erőket, gonosz boszorkányokat kapcsolnak hozzá, hol pedig a fényt hozó, példamutató és tisztességes, szeretetteljes oldaláról ismerhetjük meg Lucát. Így van ez, mindennek, amiről ember véleményt alkot. Ugyanaz a történés az egyiknek jó emlékek sorát eleveníti fel, a mások embernek hátborzongató már a puszta gondolat is.

Számomra az a tanulság, hogy nincs jó vagy rossz… tapasztalások vannak, melyeket mi teszünk ilyenné vagy olyanná. Mi választunk tehát, hogy mit szeretnénk megélni, mire szeretnénk emlékezni az életünkből és főleg, hogy mit akarunk megtapasztalni."

(Pozsgai Nikoletta Katalin)

2006, vagy 2007 késő tél

 "Sok ember van, akit szeretünk. A családunk tagjai, a baráti körünk, a haveri társaságunk. Ez mind ide tartozhat. A szerelmünk is ide illik. Ám sokszor esünk abba a hibába, hogy nem tudjuk, kit hogyan szeretünk. Ez a családban általában nem okoz nagy gondot, de a barátaink körében néhány szál néha összekuszálódik. Én nem vagyok egy nagyon pedáns ember, mégis az ismerőseimet szeretem csoportosítani. Vannak azok, akiket csak néha látok, aztán vannak azok, akikkel már beszélgettem néhány szót, aztán jönnek azok, akik már kiérdemlik a haver jelzőt, őket követik a távoli, majd a közeli ismerősök, és a barátok állnak a legfelső helyen. Ez valószínűleg azért van így, mert régen szinte bárki lehetett a barátom. Akkor csak kétféle ember volt a környezetemben: azok, akiket kedveltem, ezek voltak a barátok, és azok, akiket meg nem, ezek voltak azok, akiket kerültem... :)

Közeleg a Valentin-nap. Egyre inkább gyűlölöm ezt a dátumot. Minek a szerelemnek külön napot kiemelni? Ha szeretsz valakit, akkor nem az a fő, hogy minden nap, minden egyes percében szeresd őt?!"

 A bemutatkozást későbbre hagyom, mert most meg kell válaszolnom magamnak ezt a kérdést: Miért is írok? A válasz erre igen egyszerű. Úgy érzem, hogy nem ismerem magam eléggé, és arra gondoltam, hogy ha újra nekiállok írni, akkor talán rájövök, hogy ki is vagyok én igazából. 

Elővettem a régi írásaimat is, amiket még 13-15-18 évesen írtam, és ezekből is lesz talán amit itt meg fogok osztani. Még meglátom. :) Kissé új még nekem ez a blogolás, de remélem, hogy néhány hét alatt újra megtanulok írni.... :D