3 olyan ember, akire emlékszem, és akikre emlékezni is szeretnék. Meghatározóak voltatok az életemben, és ezt köszönöm Nektek!

1. emlékszem Rád: 
Amikor megismertelek, egy nagyon részeges este volt, Rock Café-ban. Furcsa voltál. :) Mindenki kedvelt, és csak úgy sugárzott Rólad a kedvesség, a szeretet, és a csupa pozitív tulajdonság. Persze azt leszámítva, hogy eléggé be voltál csípve... :) Aznap este össze is jöttünk. A párom lettél, és ezáltal része az életemnek (a mai napig), habár ekkor erről még sejtelmem sem volt. Nem volt hosszú életre ítélve a kapcsolatunk, de számomra nagyon is jelentős volt. Megleltem Benned egy csodálatos barátot, akivel teljességében ki lehetett élni az életet. Erre tanítottál meg. Arra, hogy az élet túl rövid, és így minden egyes pillanatát ki kell élvezni, mert az a perc már sosem jön el újra. Köszönöm Neked! :)

2. emlékszem Rád
Hát, Téged már "ismertelek" több, mint 1 éve, mikor először jöttél velünk korcsulni egy kocsmába. Valójában egy kellően ripacs embert láttam Benned először, aki elvárta, hogy tiszteljék az emberek, még akkor is, ha erre semmi okot nem adtál. Ma már tudom, hogy ez valóban így van, de a mondat pozitív értelmében... Akkor még nem ezt láttam Benned. Viszont történt valami. (Itt meg kell jegyeznem, hogy hihetetlen mód gyűlölöm, ha a társaságban megszólal valakinek a telefonja, és az a személy nekiáll beszélgetni.) Veled is ez történt. Megcsörrent a Pedigréfonod, és abban a pillanatban történt valami! Nem is egy, hanem egyszerre 2 dolog.
1: Kinyomtad az illetőt, hogy ne zavarjon.
2: Meghallottam a csengőhangodat. Abban a percben valami megpattant bennem (a jó értelemben).
Csak annyit kérdeztem: "Milyen csengőhangod van?"
Mire Te: "Kowalsky meg a Vega."
"Jó, de mi ez???"
"Mint kés a vajban..."
"Tudom! De miért szól ez Neked?"
Itt változott meg minden. Már nem egy magamutogató fajankót láttam Benned, hanem egy olyan személyt, aki értékelni tudja azokat a Csodákat, amiket Kowalsky alkot. Órákon, heteken, hónapokon, és a vicc, hogy éveken át beszélgettünk Kowáról, a művészetekről, irodalomról, filmekről, az életről, és mindenről, ami épp eszünkbe jutott. És ahogy telt az idő, egyre magasabbra szálltam azzal a buborékkal, amivel hittem, hogy mi ketten repülünk. Sajnos ez a hab-gömb csak az én fejemben létezett... De c'est la vie! :) Sokat tanultam Tőled! (Végül is volt rá 5 évem... :) ) Megtanultam, hogy ne engedjem magam a sárba tiporni (ebből kellett volna még pár óra...), meg azt, hogy az ember mutathat egy álarcot a külvilágnak, de mégis lesznek, akik átlátnak ezen az álcán (vagy azért, mert te magad engeded, hogy önmagadnak lássanak, vagy azért, mert már nem tudod tartani a távolságot tőlük). Azt is megtanultam, hogy sose adjam fel az álmaimat. Ellenben ha minden összeesküszik ellenünk, akkor váltsunk át egy másik álomra! :) És még annyi minden mást! Kicsit olyan voltál az életben, mint egy mentor. Egy szellemi vezető, aki szitkozódva, ordítozva, csapkodva mutatja a labirintusból kivezető utat... :)
A lényeg, hogy nagyon hálás vagyok Neked, amiért a Barátomnak nevezhetlek, mert egy igencsak mérvadó ember voltál az életemben, aki sokat segített abban, hogy rátaláljak önmagamra. Köszönöm!

3. emlékszem Rád
Nos, Téged ismerlek a legrövidebb ideje, és Te vagy az az ember, akivel csupán néhány órát beszélgettem, mégis sokszor olyan, mintha ezer+egy éve ismernélek. Valahogy az első beszélgetésünk óta olyan érzésem van, mintha mindig is a lelkem egy része lettél volna. Ami megvallom, tök fura! :) Az (eddigi) egyetlen olyan ember vagy az életemben, akiről az első perctől kezdve, hogy a közelemben voltál, csak úgy sugárzott valamiféle megnyugtató, egyedi csoda. Ami olyan, mint egy szivárvány... (És ez tudod, hogy mit jelent nekem.) Az első fél évben csupán egy csoporttárs voltál, majd egy szerencsés véletlen egy fantasztikus közösségbe kevert Veled, mégpedig a Bábosok Körébe. :) Megvallom őszintén, nem emlékszem rá, hogy beszéltünk-e valaha, valamit ama bizonyos este előtt, amikor a költöztető csapattal ittunk együtt. Nem is lényeges igazán, mert akkor éreztem azt először, hogy ismerlek valahonnan. Nem tudom a mai napig sem, hogy honnan, és hogyan, de emlékszem Rád. Valahol, a bensőmben, a lelkem mélyén. Tudom, bolond vagyok, de no para, majd szedek rá valami gyógyszert! :D Ám minden hiába, akkor is ezt érzem. A probléma akkor kezdődött, amikor felizzott bennem egyfajta lángolás Irántad, ami hasonlított ahhoz az érzéshez, amit 2. emlékszem Rád iránt éreztem. Ettől borzasztóan megrémültem, és eltaszítottalak magamtól. Mindezek ellenére, hiszem, és érzem, hogy a mi kis közös könyvecsként még nem zárult le. Hiszem, hogy a barátságunknak lesz valamilyen folytatása, és egy fantasztikus történetet fogunk együtt létrehozni, főleg így, hogy a romantikus vonal kimarad ebből a naplóból... :)

 Ez már nem csak az a bizonyos változás. Ez már egy enyhébb depresszió, és a magány eluralkodó érzése. Nem az, hogy nincs körülöttem elég ember, akit szeretnék, de nagyon NAGYON hiányzik az, hogy nincsen mellettem valaki, akit teljes szívvel szerethetnék. Túl régen volt párkapcsolatom, és érzem, ahogy gyűlik a szívemben az a rengeteg feldogozatlan, kiadatlan érzelem. Nem értem, hogy miért van ez. Illetve de, tudom. Az elmúlt években mindig valaki olyanba zúgtam, vagy szerettem bele, aki irántam nem érzett semmit, vagy legalábbis nem eleget ahhoz, hogy kapcsolatot vállaljon fel velem. Habár sokszor megértem őket... És közben mégsem. Tudom, és érzem, hogy van bennem (mélyen eltemetve) egy valaki, aki különb, mint a legtöbb lény a Földön. Csak sajnos ez a valaki tényleg el van temetve. Azt hittem, hogy Neked meg tudom mutatni, de amikor megtettem efelé egy lépést, Te fel sem fogtad. Nem érezted a különbséget, pedig nekem olyan volt, mintha felvágtam volna magam, és a belső szerveimet adnám éppen a kezedbe. 
És most megint azt érzem, hogy feleslegesen tettem magam ronccsá egy olyan személy miatt, Miattad, aki szíve szerint a fél mérföldes távot tartaná tőlem. Tudod mit?! Tartsd! Nem fogok többé belemászni másnak az életébe. Elég volt. Sőt, sok is!
Már csak a lakatok hiányoznak, amikkel körül tudom zárni a szívem, hogy többé ne legyen mit összetörni. Na de ezen ne múljon! :)

Valami változik. Nem tudom még, hogy mi, de minden egyes sejtemmel érzem, hogy valamilyen furcsa, egyáltalán nem várt változás küszöbén állok. És érzem azt is, hogy rettegek ettől. Nem azért, mert úgy hiszem, hogy rossz dolog fog történni, de egész eddigi életemben fanatikusan ragaszkodtam az állandóhoz, és mindig aggódtam a változások miatt. Most, hogy úgy érzem, hogy valami nagy dolog van készülőben, újra elhatalmasodott rajtam a félelem. Ez azért szórakoztató is kissé, hiszen magába foglalja azt is, hogy esetleg valami csodálatos, varázslatos történéstől ráz ki a hideg minden egyes pillanatban.
Persze az is lehet, hogy csak feléltem a mostanra elraktározott összes energiámat, és most azért érzem azt, hogy alig kapok levegőt, mert előre látom, hogy nem lesz miből mosolyognom. Pedig annyira akarok! Az utóbbi hetekben boldognak éreztem magam. Vagy ha nem is boldognak, de legalább nem éreztem magam boldogtalannak sem. És ha kicsit rosszabb is volt a kedvem, nem hagytam, hogy ezt bárki meglássa rajtam. Mosolyogtam, és szeretettel fordultam az emberek felé, mert nem is olyan régen rádöbbentem, hogy ha nem engedem, hogy eluralkodjon az arcomon a bánat, a félelem, vagy a fájdalom, akkor sokkal hamarabb megszűnik a szívemben is az a bizonyos negatív érzés. Most viszont nem érzem magamban az erőt, hogy kívül boldog legyek. Olyan, mintha minden elégedettséget kiszopolyoztak volna belőlem, és most azért fájna a szívem, mert kong az ürességtől. Tudom, hogy össze fogom szedni magam, csak azt nem tudom, hogy ez mikorra sikerül. Remélem mielőbb, mert nagyon nem szeretem, ha azt kell látnom a tükörben, hogy egy savanyú, élettelen, üres test néz vissza rám. :)