Megjegyzés: Ez csupán egy kb. 1 éves írás, amit kissé illuminált állapotban sikerült megalkotnom... :)

"Mindig is írni akartam, de sosem gondoltam volna, hogy épp a saját életem fogja az első könyvötletem témáját nyújtani.

Mi vagyok én? Egy csalfa, kamuzós, többarcú semmi.
Volt egy pletyka, ami 15 éves koromban elterjedt rólam, és egészen mostanáig követett. Nem, ez így nem igaz. A sok év alatt lassan már én magam is elhittem, hogy megtörtént ez az egész, és már nem követett, hanem szinte én vittem magammal. Egy sötét történet, ami megváltoztatta az életemet. Egy história, amit ha sokat emlegetsz magadban, könnyen "valósággá" válhat.
Teljesen szokványos tinédzser voltam. Pasik, barátnők, bulik, pasik, pletykák, suli, pasik... Erről szólt az élet. Vagy mégsem? Nem. Én más voltam. Ez először abból tűnt fel, hogy a suliban jobban megértettem magam a tanáraimmal, mint a korombeliekkel. Szívesebben is töltöttem az időmet velük. A nálam idősebbek gondolatai, mondandója jobban lefoglalt, mint a velem egykorúak beszédtémái. Sokkalta jobban felcsigáztak a komoly témák, a jó könyvek, a világban történő csodák, mint a ki-kivel jár és miért beszélgetések.
Akkor azt mondták a felnőttek, (akiknek adtam a véleményére) hogy sokkal értelmesebb, fejlettebb vagyok, mint a velem egyidősek. Talán ettől el is szálltam kissé.
Aztán jött a sötét tini korszak. A legjobb barátok tömkelege, az ivászat, a kábítószer, a kimaradozás, a szex, és minden más, ami ide illik... Belesüppedtem ebbe a fertőbe, ahonnan aztán nem találtam a kiutat. Innen indult A pletyka. Oké, az emberek szeretik egymást a szájukra venni, és kitalált dolgokat terjeszteni. Ezzel nem lehet mit tenni, de ki lehet olyan elveszett, vagy gyenge vagy nem tudom mi rajtam kívül, hogy egy idő után szinte emlékszik rá, hogy az a bizonyos dolog tényleg meg is történt? Én ilyen voltam. És így is folytattam. Egy ostoba hazugság miatt egészen elferdült az életem. Sajnos annyira buta voltam, hogy nem vettem észre a saját bűnömet.
Mindig is volt egy fantázia-világom egyszarvúkkal, sellőkkel, vámpírokkal, és hasonló csoda-lényekkel, de ezt mindig igyekeztem elkülöníteni a valóságtól. Hát, megbuktam. Valahogy összecsúszott a két világ, és én nem ismertem fel többé a valót. Ez kicsit még ma is így van. Csak ma már tudom, hogy mi volt az egészben a legnagyobb tévedés. Nem az, hogy mindezt megosztottam valakivel, hanem az, hogy túl későn tettem mindezt. Habár... Mi lett volna, ha előbb mondom el? A barátságunk kezdetén? Nem ugyanez lett volna az utolsó szín? Nem ugyanígy reagáltál volna? De. Csak talán kevesebb, számomra olyan nagyon fontos embert bántottam volna..."